Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hosszú versek 2

2008.11.13

Furcsa volt, hogy újra láttalak,
a mai napig nem tudom miért imádtalak?
Bölcsek azok az emberek, akik szerint a szerelem vak,
a hideg futott végig a hátamon, ha arra gondolok kívántalak.

Rád mosolygok, de nem nézek a szemedbe,
még mindig a poklot látom benne...
Sose vigyáztál rám, gyakran szívembe tapostál,
ha megbántottál, elég volt annyit mondanod: "hiányoztál."

Érted éltem, ha kellett megbocsátottam,
mostmár tudom, hogy hibáztam.
Nem Te voltál, aki segített,
nem Téged bántott a lelkiismeret.

Nem számít, egy tévedés voltál,
s ha Rád nézek az is maradtál.
Nem hiszek már Neked,
látom, hogy hazudik a szemed.

Csak az érzésekkel játszottál,
egyszer rájössz, hogy egyedül maradtál.
Remélem akkor ott leszek,
s szívből kinevethetlek...

A sors általában igazságos,
a bosszú legtöbbször mámoros.
Nincs már számodra bocsánat,
nem érdemled meg a szánalmat.

Kép 

Most eljött a perc mikor búcsút veszek,
Ne nézz utánam kérlek, én csak előre megyek.
Lehet nem jó irány ez, de még is megteszem,
Szívedben éljen mindig az hogy én örökké szeretlek.

Ne feledj el végleg, egyszer gondolj rám,
Jusson eszedbe hogy volt valaha egy lány.
Gondolj egyszer még rám, utána végleg feledj,
Örültem hogy itt voltál, s megfogtad kezem.

Nem tudom mi az mit irántad érzek,
De annyi biztos hogy az érzéstől félek.
Most búcsút veszek, lehet érted talán,
Bánatomban zokogok egy üres ház falán.

Talán érted, hisz vannak nálam jobbak,
Szorítod kezem, s én egyre csak foglak.
De engedd el kérlek, búcsú csókot adok,
Gondolj egyszer arra hogy valahol vagyok.

Egyszer talán rájövök, nem kellett volna búcsúzni,
De akkor már késő lesz, de nem fogok túlozni.
Nem tudom hogy én téged mennyire szeretlek,
Csak annyit mondok neked: sohasem feledlek.

Kép

 

A nap újra lement lecsukta szemét,
Szomorúan kacsingatsz a befagyott tó felé.
Csak űlsz némán, s sír csendesen,
Magadba roskadsz zokogsz keservesen.

Eszedbe jutnak a régi elmékek,
Hallkan kérdi valaki mi van felétek?
De ez csak álom a hang is elkerűl,
Annyit mondassz magadnak: tőlem mindenki menekűl.

Ne mondj ilyet hidd el valaki reád vár,
Ne hogy azt hidd az életnek itt van vége már.
Gondolj arra hogy lesz még szebb az életed,
Ha barátra van szükséged szólj, itt vagyok én neked!

Kép

 

Ha szeretünk, megkockáztatjuk, hogy nem fognak viszont szeretni.

Ha remélünk, megkockáztatjuk a csalódást.

Mégis vállalnunk kell a kockázatot, mert az életben

az a legnagyobb kockázat, ha nem kockáztatunk.

aki nem kockáztat, az nem tesz semmit

és nem lát semmit:

annak nincs semmije és ő maga is semmi,

mert nem tanul, nem érez, nem változik, nem

fejlődik, nem szeret, nem él.

Kép

 

Ismered azt az érzést, mikor lefekszel, szeretnél aludni, nagyon
szeretnél, de az álom sehogy sem jön, a gondolatok kavaroganak a fejedben,
valami feszültség szorítja össze a gyomrod, egyre idegesebbé
válsz, mert minél jobban szeretnél elaludni, annál
erosebbé válik a tudat, hogy nem fog menni, csak
kínlódás lesz az éjszaka? Fel kellene kelni, csinálni
valamit, elfoglalni magad, de valójában tisztában vagy azzal, hogy nem
tudná lekötni a figyelmedet semmi, hiába próbálnál
meg mondjuk olvasni valamit, a legérdekfeszítőbb regény mondatai
is összefolynának a szemeid előtt, mert ott van benned valami, ami minden
érzésedet, gondolatodat uralja, rádtelepszik, föl s alá
járkál a tudatodban, és minden mást elnyom, ural téged,
irányít, hatalmában tart. Ismered ezt az érzést? Mikor
csak fekszel az ágyadban, karjaid összekulcsolva a tarkódon,
bámulod a plafont, a sötétségben szellemszerű képek
vetülnek a retinádra, csönd van, hideg, érzéketlen csönd,
nem hallasz semmi mást, csak a saját sóhajaidat, lélegzetedet, ami
idonként megmagyarázhatatlan zihálásba csap át,
magad sem tudod mi lehet veled, dühössé válsz magadra, utálod
ezt a helyzetet, legszívesebben felkiáltanál, felpattannál,
és nekiindulnál a nagyvilágnak, mindegy hova, mindegy, csak menni, el
innen, rohanni valahová a távolba, bele az éjszakába, menni,
menni, menni. Aztán mégiscsak ott maradsz az ágyadban, erőnek
erejével megpróbálsz valami kellemes képet felidézni az
agyadban, rá akarod kényszeríteni magad, hogy azt a valamit, ami
üvölt benned, azt elűzd, de nem megy, minduntalan visszatér. Csak
forgolódsz, egyik oldaladról a másikra, gyűrögeted a
párnád, érzed, hogy remeg a kezed, a nyugtalanság
önmagát gerjeszti tovább, neked pedig sírni támad kedved,
talán egy jó kiadós zokogás kitisztítaná
belőled ezt az őrjítő érzést, mely
kikészít, felzaklat, tönkretesz. Hiába tudod, hogy meleg van,
nyakig be vagy takarózva, mégis fázol, de belülrol
fázol, valami jeges félelem tölt el, megijedsz önmagadtól,
rettegni kezdesz a saját érzéseidtől, és
szukölve könyörögsz magadnak, hogy aludj el már
végre. Persze minderre semmi esély, tudod jól, minél jobban
akarod, annál távolabb kerülsz tőle. Ismered ezt az
érzést? Megpróbálsz mély lélegzeteket venni,
kitisztítani a tudatod, mindent megpróbálsz, aztán
kínosan kiröhögöd magad: neked még ez sem megy.
megpróbálod logikusan végiggondolni,
miért is van ez így, mi az, ami történik. Holott lelked
mélyén tökéletesen tisztában vagy mindennel, úgy
teszel, mintha az igazi ok nem is létezne, keresel valamit, amire ráfoghatod a
kínlódásod, amire rázúdíthatod az összes
felgyülemlett dühödet. De nincs bűnbak. Nincs. Hiába keresel.
Egyre világosabban feltör belőled az, amit minden erőddel
megpróbáltál elnyomni, lemondóan sóhajtasz, és
beletörődsz, hogy az igazság felszínre törjön,
szétrombolja az önmagadnak építgetett hazugságfalakat,
melyek a valóságot voltak hivatottak elfedni. Már minden mindegy alapon
beismered magadnak, hogy mi az, ami rabságba ejtette tudatod, ami elborította a
lelked. Ismered azt az érzést, mikor rájössz, hogy valaki, vagy
valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem
kaphatod meg azt, amire úgy istenigazában vágysz, nem kaphatod meg azt,
amitol boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég,
mert a vágy szélviharként tombol benned? Utálod ezt a kicseszett
világot, amiért ilyen sorsot juttatod osztályrészül neked,
káromlod magadban Istent, s ezért bűntudatod van, mert tudod, ennyit sem
érdemelsz, amennyit kaptál, mégis többre vágysz, valami
olyasvalamire, ami távol van, elérhetetlen. Elkeseredsz, nem
bírnál tükörbe nézni most, mert elborít a
szégyen, utálod magad, mert belédhasít, hogy az egész
eddigi életed egy pontosan felépített, muvészien
kimunkált rohadt nagy önámítás. Egy könnycsepp elindul
a szemedből, lepereg az arcodon, s mikor megérzed sós
ízét, a rettegés olyannyira elborít, hogy nem bírod
tovább, felpattansz, kiugrasz ágyadból, szitkozódva elkezded
róni a végeláthatatlan köröket a szobádban, csak
mégy, közben törni, zúzni szeretnél, nekimenni ennek az
átkozott szar világnak, megküzdeni vele, harcolni. De nincs
esélyed. Tulajdonképpen semmid nincs. Csak a fájdalom, és a
hiány. A hiány. Az fáj.

Töltöttem magamnak egy italt, kimentem az erkélyre, és
rágyújtottam egy cigire. A kő jeges hidege égette a
talpam, meztelen testembe millió késként kapaszkodott bele a fagyos
éjszaka, remegés rázott, a fogaim összekonccantak a pohár
szélén, mélyen leszívtam a füstöt, és mint egy
eszement, beszélni kezdtem magamban. Orült vagyok? Igen, azt hiszem, igen.
Nemsokára pirkadni kezd.

Visszabújtam az ágyamba és álomba sírtam magam.

Kép

Tudod-e mi a bánat? Várni valakit, aki nem jön többé!
Elmenni onnan, hol boldog voltál, s otthagyni a szívedet örökké!
Szeretni valakit, aki nem szeret Téged, könnyeket tagadni, mik szívedben égnek!
Kergetni egy álmot, de soha el nem érni! Csalódni! Csalódott szívvel, de mindig remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet, szívdobogva várni, de nem jön rá felelet!
Hangokat idézni, mik lelkedbe hullnak, rózsákat őrizni, mik úgyis elhervadnak!
Hideg búcsúzásnál egy csókot küldeni, mással látni őt, s utána fordulni!
Kacagni, kacagni hamis lemondással, otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat, s imádkozni!!!
Hogy ő sose tudja meg mi is a bánat!
Mert van ki könnyen eléri azt, akit szeret és van, aki sír és szenved, míg az övé lehet!
Van, aki hamar és könnyen tud feledni és van, aki meghal, mert nagyon tud szeretni!!!

Kép

 Ismertelek már régóta,
Bár barátok nem voltunk soha.
Egyszer egy nap minden megváltozott
Éjjel s nappal hallani akartam a hangod.
Úgy döntöttél, hogy neked ez így nem kell
Ezért hagytad, hogy a szívem szenvedjen.
Sokáig úgy éreztem, mindezt visszakapod
Ha látod, hogy mással járok.
Figyeltem a szemed, s láttam valamit
De én nem voltam boldog így.

Eltelt két hosszú hónap
És nem érdekel, mi lesz " holnap"
Csak a " mának" élek
Nem érdekel már az élet
S nem foglalkozom többé veled!!!!

Kép

 

Csupán egy mosoly volt,
Mely neked szólt.
Csak rád néztem,
De én éreztem,
Hogy ez nem egy mosoly csupán,
S volt egy csók is ezután.

Azután nem szoltál
Csak otthagytál...
Ezt nem értettem
Ezért szóvá tettem.
Megkérdeztem: -Mi ez az egész?-
Mire a válsz:- Te meg miről beszélsz?-


Ekkor egy világ omlott össze bennem.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Elgondolkodtató,szomorú,szép versek

(MysticAngel, 2008.11.14 10:09)

Szia!Először is nagyon nagyon szeretnék neked gratulálni az oldalhoz.Nekem nagyon tetszik.Sírtam is rajta már egyszer kétszer pedig most annyira nem is vagyok szomorú de akkor is csodálatosak a versek.Remélem lesz majd még több is hogy lehessen mit olvasgatnom :)
Mindegyik tetszik de ami a legjobban:Ismered azt az érzést, mikor lefekszel... Hát ez mintha velem történne :(
Na szal ügyike vagyol csak így tovább! :)
PuCcCcC Angel